Ma megnéztük öcsikémmel a My fair lady című filmet. Többek között azért, mert nagyon szeretem Audrey Hepburnt (természetesen a Breakfast at Tiffany's miatt :)). Illetve valahogy elvarázsol a régi filmek hangulata.
Már többször észrevettem, hogy a korábbi filmekben gyakran színpadi jellege van egyes jeleneteknek. Főleg most a My fair lady-ben és a 12 dühös emberben volt olyan érzésem, mintha színházban lennék. Persze az előbbi esetében könnyen érthető a jelenség, mivel a musicalek sosem törekednek az élethűségre, hiszen ki tudja elképzelni, hogy lehetetlen pillanatokban dalra fakadjon. Én ebben azonban kivételt képezek, mivel nagyon szeretem ezt a műfajt, és néha úgy érzem, hogy én is dalolnék. Kicsit színesebb lenne tőle az élet :).
Az utóbbi film pedig színpadra szánt mű, így nem csoda, hogy felfedezhetők benne igazi drámai elemek. Ez persze néha egy kicsit túlzónak is tűnik egy filmhez képest. Szerintem viszont pont ettől lesz még érdekesebb.
Viszont nem feltétlenül értem, hogy miért célja a mai filmiparnak, hogy minél élethűbb legyen. Már a 3D technika is teljesen hétköznapivá vált, feltételezem lassan már csak ilyen filmeket fognak készíteni. Természetesen nincs vele semmi bajom, hiszen tényleg látványosak és érdekesek.
De érdekes, hogy már mennyire eltávolodott egymástól a színház és a mozi. Ma már külön kategóriába soroljuk a színpadi és filmszínészeket, pedig mindkét esetben pusztán színészkedésről van szó. Ki az egyiket, ki a másikat tarja értékesebbnek. Azonban ezekben a régebbi filmekben én úgy érzem, hogy még nem állt ez a két kategória annyira távol egymástól. Talán ennek is köszönhető a sajátos hangulatuk. Én nagyon szeretem őket, és mindenkinek bátran ajánlom, aki nem csak látványra, hanem valami bájosra is vágyik.
Témánál maradva:
