Másik nyári olvasmányom Márai Kaland című drámája volt. Ahogy Márquez könyvében is megtaláltam az öregedés kérdését, nem volt ez másként Márainál sem. Az egész könyv hangulata nagyon tetszett. Amikor kiolvastam, rögtön rá is kerestem, hogy valamelyik színházban játsszák-e a darabot. Szerencsére találtam egyet, úgyhogy már csak fel kell kutatni egy partnert, aki kapható a programra.
Ebben az olvasmányban is találtam fejben megragadó és motoszkáló gondolatot:
A legnehezebb emberi feladat nem a halál, hanem az öregedés. Nincs nehezebb szerepkör ember számára, mint tisztességgel, kapkodás és kétségbeesés nélkül, emberhez méltó módon megöregedni.
Nagyon szeretem Márquez gondolatvilágát, bármilyen beteg legyen is az. Ennek okán a nyáron elolvastam tőle a Bánatos kurváim emlékezete című könyvet. Mindig is tartottam, hogy valamiért mindig olyankor olvasok egyes műveket (és nézek meg bizonyos filmeket), amikor azok a saját életemre is vonatkoztathatók vagy legalábbis olyan dologgal foglalkoznak, ami momentán engem is foglalkoztat. Nem volt ez másként ezzel az olvasmánnyal sem.
Az első kapcsolat: Az egyik nagyon kedves barátom éppen él bele a vakvilágba, és a könyvet olvasva úgy éreztem, mintha az ő gondolatait olvasnám. Főleg, hogy akkor volt éppen egy 15 évessel kalandja, ami engem nem kicsit rázott meg. De persze ő legalább nem 90 évesen tette mindezt. Mindenesetre tényleg az az érzés motoszkált bennem, mintha a barátom naplóját olvasnám, ami meglehetősen furcsa és bizarr felhangot kölcsönzött az egésznek.
A második kapcsolat: Mint már írtam Márquez 90 éves a könyv szerint, amikor gondolatait papírra veti. Én kb. negyed annyi vagyok, de mégis elkezdett foglalkoztatni az öregedés témája. Ehhez kapcsolódóan kaptam fel a fejem az alábbi gondolatra:
Az én nemzedékem fiataljai, akiket bekebelezett az élet, testestül-lelkestül elfelejtették a jövőbe vetett illúzióikat, míg a valóság rá nem ébresztette őket, hogy nem olyan a jövő, mint ahogyan álmaikban élt, és ekkor felfedezték a nosztalgiát.
Az elmúlt 2 napban 10 részt néztem meg a Terápia című sorozatból, és mivel amúgy is egy depisebb időszakomat élem, ezért elkezdtem kicsit máshogy gondolkodni a problémáimról.
Természetesen vannak olyan materiális problémák, amelyekkel nem sok mindent lehet kezdeni, de vannak sokkal mélyebben gyökerező komplexusok, amelyeket idővel és munkával módosíthatók. Legalábbis most valamiért így érzem. Ma egyedül róttam az utcákat ebben a rémes márciusi időben, és elkezdtem gondolkodni. Valahogy boldogtalannak érzetem magam. Eszembe jutott, hogy volt pár álmom, amelyikben boldog voltam. De ha komolyan belegondolok, akkor rá kell döbbennem, hogy nem az álomban szereplő körülmények miatt, hanem azért mert én voltam más. Persze ez most megint lehetne az önostorozós rész, de talán nem erről van szó. Mindig is tudtam, hogy nekem semmi sem elég. De az egyes szituációkban egyszerűen nem tudom levonni a következtetést, hogy most azért vagyok boldogtalan, mert nem elég, ami(m) van.
Nagyon hosszú utat tettem meg. Rengeteget dolgoztam és áldoztam fel azért, hogy most ott tartsak, ahol. De valahogy ez sem elég. Nem elég Budapest sem. Pedig mindig arról álmodtam, hogy itt fogok élni. Nem tudok helyette jobbat, de úgy érzem, hogy van jobb, és nekem az kell. Persze nem baj, ha az ember ambiciózus, és vannak tervei, céljai, de meddig egészséges ez? Ha holnap megkapnám mindazt, ami ma hiányzik, akkor boldog lennék? Attól tartok, nem..
Ha fel kell idéznem egy boldog pillanatot egyértelműen egy dolog jut eszembe. Pontosabban egy kép: Olaszországban vagyok egy Róma melletti faluban. Egy kellemesen hűvös falú kolostor szobájában fekszem az ágyon. Tikkasztó meleg van, ezért nyitva van az ablak. Én csak a lengedező függönyt nézem, amely pompás sziluettet lejt. Mintha az égből lógna lefele. Közben Snétberger szól. Becsukom a szemem, és úgy érzem, hogy minden a helyén van.
Mindez nem tarthatott tovább 10 percnél, de élenken élnek bennem az érzések. Nagyon gyakran eszembe jut ez az élmény. Aki azt gondolná, hogy az olaszországi nyaralás részegített meg ennyire, nagyon téved. Habár nagyon megszépítette a múlt a nyaralás emlékét, igazából nagyon magányos voltam, és nagyon sokat szenvedtem a saját démonjaimmal. Életem nagyon hullamvasútjának előterében voltam abban az időszakban. És mégis.
Még nem egészen értem, hogy mi okozta ezt a teljes egyensúlyt és megnyugvást, de szeretnék rájönni. Tekintsük ezt az elkövetkezendő időszak céljának: megtalálni a belső egyensúly kulcsát. Ez most eléggé patetikusan hangzik, de az előző életkép tekintetében szerintem érthető, hogy minden manír nélkül mit értek ez alatt.
És hogy minek is a kapujában? Az igazi felnőtt lét kapujában.
Ma van életem első "rendes" állásának első munkanapja. Ez egy átlagos életben is meghatározó pont, ezért éreztem úgy, hogy még munka előtt rögzítem eme jeles eseményt. A patetikus hangulathoz természetesen társul a kellemes (néha kellemetlen) idegesség is, ami reméljük, hogy idővel magabiztosságba fog átfordulni. Kérdés, hogy megfog-e valaha történni, és ha igen, mennyi idő után. Abban biztosan lehettek, hogy arról majd mindenképpen beszámolok :)
Még nyáron olvastam Anton Pavlovics Csehov Válogatott elbeszéléseit. A 6-os számú kórterem című elbeszélésében akadtam egy olyan gondolatra, ami megragadt a fejemben. Íme:
Nincs is igazi boldogság magány nélkül. A bukott angyal is valószínűleg azért árulta el az Istent, mert magányra vágyott, ami az angyaloknak nem adatik meg.
Vega vagyok. A világ legrosszabb vegája. Ez nem azt jelenti, hogy hússal "bűnözöm", ezzel megszegve a vega-lét alapszabályát, hanem egyszerűen nem szeretem a zöldségeket. Ilyenkor jön mindenkitől a kérdés, hogy akkor mit szeretsz? Enni, na azt nem. Szóval itt vagyok én a vega, aki nem szereti a zöldségeket (halkan megjegyzem, hogy a gyümölcsöket sem). De hogy jön ide a zeller?
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy család, ahol mindent kötelező volt megenni. Ennek a családnak legkisebbik (illetve egyetlen, de a mese kedvéért..) lánya elérte azt a kort, amikor ellent mert mondani édesapjának. Kitárta a világ elé az elhatározását, hogy soha többé nem fog húst enni. Ez alapvetően ellentmondott a család nézeteinek, így a legkisebb lánynak rengeteg próbát kellett kiállnia, mire újra keblére fogadta a család, immáron a vegaként. A próbák kiállásának jutalma egy vegetáriánusoknak szóló szakácskönyv volt, ha már a fele királyság nem jöhetett szóba..
De vissza a zellerhez.. Sokszor végig néztem a könyvet, ami (leginkább) zöldségek mentén van felépítve, és mindig elborzadtam, hogy mennyi gusztustalan dolog van a világban. Köztük van a zeller is (csak hogy végre eljussak a címszereplőhöz), amellyel már számos alakalommal megküzdöttem különböző levesekben. Természetesen mindig a tányérom szélén végezte.. Amennyire nem szégyelltem finnyásságomat, a környezetemnek annál kevésbé volt könnyű alkalmazkodni étkezési szokásaimhoz. Talán a tudatosság eredményeképpen, de mostanában egyre inkább felfigyeltem rá, hogy mennyi problémát okoztam különcségemmel sok embernek. Továbbra sincs arról szó, hogy feladnám jó ideje magamra vett címkémet, csak a leges jelző leküzdésére adtam a fejem. Itt jön be a képbe a próbák jutalma. Úgy döntöttem, hogy kísérletezni fogok a zöldségekkel, ezért elkezdtem főzni a vega szakácskönyvből. És mivel minden fejben dől el, ezért elhatároztam, hogy az ős ellenségem, a zeller lesz terítéken, és nekem ez igenis tetszeni fog. Tehát az első fogás babos-zelleres zöldségpogácsa volt. Csodák-csodája ízlett. Zeller pipa!
Könnyed nyári olvasmánynak szántam, de inkább rövid elgondolkodtató gondolatok gyűjteménye lett Franz Kafka Az én cellám című könyve. Persze így jár, aki bele sem olvas egy könyvbe, mielőtt kivenné a könyvtárból. Ettől függetlenül nem bántam meg, hogy elolvastam, sőt. Viszont találhattam volna erre megfelelőbb időpontot is. De ha már így alakult, akkor a két kedvenc gondolatomat meg is osztom:
" Az emberi cselekedetekről alkotott emberi ítélet helytálló is, meg érvénytelen is, tudniillik elhangzása pillanatában helytálló, ám azután mindjárt érvényét is veszti.
Embertársaink a jobb oldali ajtón benyomulnak a szobába, ahol családi tanácsot tartanak, hallják az utolsó hozzászóló végszavát, ezt megjegyzik, majd a baloldali ajtón kitódulnak a világba, és kihirdetik ítéletüket. Ítéletük a végszót illetően helytálló, egyébiránt érvénytelen. Ha mindenestül helytálló ítéletet kívánnának alkotni, életük végéig ott kellene maradniok a szobában, immár a családi tanács tagjaként, így viszont ismét lehetetlenné válnék számukra az ítélkezés. "
" El akarsz menni? Tőlem el? Nos, ez is van olyan elhatározás, mint bármely másik. De mondd csak - hová? Hol az a "tőlem el"? A holdon? Nem, ott sincs, olyan messzire egyébként se jutnál. Akkor hát mire való ez az egész? Nem jobban tennéd-e, ha leülnél szépen a sarokba, és csöndben maradnál? Nem ez volna mégis az okosabb? Oda a sarokba, abba a jó meleg, sötét zugba. Nem figyelsz? Tapogatózol - az ajtót keresed. De hát hol van itt ajtó? Amennyire én emlékszem, ennek a helyiségnek nincs ajtaja. Ugyan ki gondolt annak idején, amikor ez a ház épült, olyan világrengető tervekre, amilyennek te most előhozakodsz? De azért nincs veszve semmi, ilyen gondolat nem mehet veszendőbe, meg fogjuk beszélni az asztaltársaságban, megérdemelt jutalmad - a harsogó hahota - sem marad el. "
Egyik ismerősöm hívta fel a figyelmemet erre a sorozatra. Az első rész megnézését a nyelvtanulás lehetősége motiválta, azonban a rész végére teljesen biztos volt, hogy amint időm engedi az összes eddig megjelent részt végig fogom nézni.
A történet meglehetősen prózai. Két család egymásnak feszül, de a gyerekek egymásba szeretnek, és összeházasodnak. A csavar az egészben, hogy az esküvővel kezdődik a legelső rész, amelyet a férj mesél el. Majd visszaugrunk születése elé, hogy megismerhessük a két család történetét. Az események a szülők találkozásától indulnak, amelyek (néha nagyobb ugrásokkal) folyamatosan haladnak. Plusz pikantériája, hogy a férj (a történet nagy részében kisfiú) időnként kommenteket fűz a történésekhez már a későbbi események tudatában. De ezzel még mindig nincsen vége. Minden részben két alkalommal különböző, valós videókat vágnak be az adott korból, ami persze nem önmagáért való, mivel a történetet rendesen beleültetik a történelembe. Így megjelenik a prágai tavasz és normalizáció, de nem csak politikai, hanem kulturális jellegzetességekkel is találkozhatunk: nyaralás a német tengerparton vagy a Balatonnál (!); utazás nyugatra, Ausztriába; vásárlás Lengyelországban; autóvásárlás; számítógépek megjelenése. További számos mozzanatot lehetne felsorolni, ami igazán élvezhetővé teszi a sorozatot.
Ráadásul külön előny, hogy ingyen elérhetőek a részek a cseh tévé honlapján (itt). A csehül tudóknak meleg szívvel ajánlom, mivel nagyon jól érthetően beszélnek a szereplők. Sajnos se cseh, se angol feliratot nem találtam hozzá, pedig legalább az első részt érdemes lenne lefordítani, mivel szerintem a magyar közönségnek is igazán szórakoztató csemege lenne.
A főcímdal is nagyon el van találva, igazán jól visszaadja a sorozat hangulatát. A szövege pedig nagyon aranyos. Az első versszak így hangzik (alatta az én szabad fordításom):
Náš svět promění se hned když zavřeš oči, budu vyprávět o tom jak nekonečné jsou hvězdy co lidem plují nad hlavou.
A világunk rögtön megváltozik amint lehunyod a szemed, elmesélem neked a fejünk felett úszó csillagok milyen végtelenek.
Idei első nyári olvasmányom Márai Sándor Eszter hagyatéka című regénye. Mivel még nincs vége a vizsgaidőszaknak, ezért csak elalvás előtt szoktam olvasni. Tegnap este alig bírtam lerakni, pedig tudtam, hogy korán reggel már várnak teendőim. Mindezt viszont posztolásra érdemesnek egy mondat miatt találtam:
"Az ember él, s toldozgatja, javítja, építi, majd néha elrontja életét; de idő múltával észreveszi, hogy az egész, úgy, ahogy hibából és véletlenségből összeállott, másíthatatlan."
Elkezdődött (már egy ideje...) az új félév, ezért még a song challenget sem sikerült befejezni. Pedig már a végénél jártam. Ez a szemeszter még húzósabb, mint az előző, tehát nem csoda, hogy nem akadt időm postolni. De mivel most szünetem van, ezért gondoltam, hogy illene legalább egy bejegyzést írni.
Zajlik az élet ezerrel. Néha csak felkapom a fejem, hogy ez most komoly? Máskor pedig már meg sem lepődöm dolgokon. Igaz, mostanában úgy látom, nem egészen olyan irányba folynak a történések, ahogyan azt én szeretném. Valószínűleg mindezek hatására jött el az a pont, amikor rájöttem, hogy ez nem tartható így tovább. Mármint a nem túl pozitív események mellé társul a még negatívabb hozzáállásom a dolgokhoz, ami aztán igazán nem jó párosítás. Tehát tenni kellett valamit. Na de mégis mit? Van, aki pszichológushoz menne; van, aki valamilyen káros szenvedélyre szokna; van, aki sportolna. Nos, én egyik csoportba sem tartozom. Én szeretem megideologizálni a dolgokat, ezért most sem történhetett másként.
Valamikor régebben belefutottam egy idézetbe, ami egyre többet jutott mostanában az eszembe. Ez pedig a következő volt:
"Ask Yourself This Question: Will This Matter A Year From Now?"
Ezt a számomra érdekes mondatot Richard Carlson amerikai pszichoterapeuta mondta. Szóval ezt az idézetet kitettem a hátteremre, hogy mindig ez lebegjen a szemem előtt. Mondhatni, hogy ez lett az új életfilozófiám. Persze jogos, hogy ez sem old meg mindent. Viszont, amikor már elkezdenék idegeskedni, akkor felteszem magamnak ezt a kérdést, és segít. Igaz, nálam fenn áll a veszély, hogy átesem a ló túloldalára. Ezért igyekszem tudatosítani magamban, hogy vannak olyan dolgok, amik holnap viszont fontosak, pl. az egyetemi kötelezettségeim. De annyiban változott a helyzet, hogy már nem "parázom" túl ezeket.
Amiben pedig látom, hogy tényleg működik, hogy egészen pozitív gondolatok is megfogalmazódnak bennem. Ami lehet másnál teljesen normális, de mint korábban mondtam, én hajlamos vagyok negatív lenni. Szóval pont a héten gondolkodtam el azon, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy Budapesten élhetek. Nos, ezen is biztosan sokan meglepődnek, és én magam is előszeretettel szidom a várost. Viszont időről-időre ráébredek, hogy mennyire szeretem. Éltem Prágában, ami gyönyörű szép, tiszta és jó a közlekedése, de én mégis Budapestet választom. De ami miatt ezt eredetileg felhoztam az az, hogy gyerekkorom óta arról álmodtam, hogy egyszer Budapesten fogok élni. Erre most, amikor már itt élek, bele sem gondolok, hogy egy gyerekkori álmom valóra vált. Ezzel viszont szerintem nem vagyok egyedül. Azt hiszem, a legtöbb ember, amikor eléri a céljait vagy álmait, akkor már egy következőre koncentrál, és elfelejt örülni annak, ami már megvan. De remélem nálam a dolgok változóban vannak, eddig legalábbis jó úton haladok.
