Miközben a könyvemet olvastam (ez most a Jirásektől a Kutyafejűek) eszembe jutott egy nyári délután. Ez egyáltalán nem csoda, mivel Alois Jirásek híres a terjengős leírásokban gazdag (történelmi) regényeiről. Ami mégis ennyire megragadta a fantáziámat, az egy nyári vihar ábrázolása. Hihetetlenül élethűen írta le, már-már azt mondhatni, hogy lefestette.
Tehát eszembe jutott egy tavaly májusi délután, amikor egy nagyon kedves barátnőmmel és az ő Svájcijával találkoztam. Emlékszem rendkívül fülledt nap volt, ami még nehezebbé tette a készülésemet az amúgy sem könnyű következő napi vizsgámra. De örültem, hogy kimozdulhatok, és nem túl gyakran esik meg, hogy velük együtt találkozhatok.
Javarészt sétáltam a megbeszélt helyig, mivel nem ártott kiszellőztetni a fejemet. Májushoz képest túl meleg volt. Az ég elképesztően színekben játszott. Igazi rémisztő sötétségbe borult, és biztos volt, hogy nem is olyan sokára hatalmas eső lesz. Ahogy sétáltam nem bírtam levenni a szememet a felhőkről, mert nagyon ritkán lehet ilyet látni. Úgy vettem észre, hogy mások is hasonlóan éreztek. Közben egyre gyakrabban lehetett hallani a messziről jövő tompa dörgést. Az eső csak 2 perccel érkezésünk után zúdult le. Csodálatos volt.
Sajnos nem vagyok képes visszaadni a hangulatot, de tényleg felejthetetlen volt. De mégis megdöbbentő, hogy az említett részt olvasva mennyire elevenen tört fel bennem ez a kép és vele az érzés. Mindenesetre nagyon jó. Alig várom már a nyarat.
Bájos:
