Milan Kundera - Az élet máshol van (részlet):
Ezekben a napokban egy hosszú költemény írásába fogott. Amolyan elbeszélő költemény volt ez, és egy férfiról szólt, aki egyszerre csak rádöbben, hogy öreg; hogy oda került, ahová a sors nem épít pályaudvart, hogy magára hagyták, elfeledték; hogy körülötte
hófehérre meszelik a szobákat, a bútorokat kihordják,
és kicserélnek mindent a szobájában.
Így aztán kirohan a házból (minden idegszála sietséggel teli), és oda húzódik vissza, ahol valaha a legintenzívebben élt:
hátsó lépcsőház, a harmadik emelet, az ajtó balra, a sarokban
a leszálló homályban olvashatatlan névtáblával
„Húszévnyi elszállt pillanat, fogadj magadba!”
Egy közönyös elhanyagoltságából kizökkentett öregasszony nyit ajtót, akit a sok-sok éves magány tett ilyenné. Gyorsan-gyorsan az ajkába harap, amelynek színe már hosszú évek óta nem érdekelte; egy régi mozdulattal gyorsan, gyorsan feltupírozza mosatlan, ritkás haját, és zavartan gesztikulál, hogy eltakarja régi szeretőinek falon lógó képeit. Ám aztán egyszer csak megérzi, milyen jó is a szobában, s hogy nem a külső a lényeg:
„Húsz év. És visszajöttél.
Mint utolsó fontos találkozás.
S immár nincs mit megpillantanom,
ha a vállad felett a jövőbe réved szemem.”
Igen, jó most itt a szobában; nem fontos semmi sem, sem a sok ránc, sem a lompos öltözet, sem a megsárgult fogak, sem a megritkult haj, sem a sápadt ajkak, sem a petyhüdt bőr a hason.
Bizonyosság immár mozdulatlan vagyok és felkészültem
Bizonyosság a szépség semmi te előtted és az Ifjúság
is semmi teelőtted
És ő fáradtan járkál fel-alá a nő szobájában (kesztyűjével töröli le az asztalról az idegen ujjlenyomatokat), és tudja, hogy szeretői voltak, seregnyi szerető, akik
elkótyavetyéltek minden fényt a bőre alól
már sötétben sem szép
És az elnyütt helyek igen mindez már nem igaz
És a férfi lelkét valami dal, egy elfelejtett dal járja át, jaj, istenem, hogy is szól az a dal?
Tovatűnsz, tovamúlasz az ágy nyekergéseiben
és letörlöd külsőd
Tovatűnsz tovamúlasz míg csak
a legbensőbb mag marad belőled
A nő is tudja, hogy a férfi számára már nincs rajta semmi fiatal, semmi magvas. De mégis:
A mostanság rám telepedő erőtlenség pillanataiban
az én fáradásom, az én apadásom, ez a fontos és oly
tiszta folyam csak és csakis a tiéd lesz
Meghatottan megérintették egymást, és aztán sírtak.
És nem állott közvetítő köztük
Szó sem, sem pedig gesztus Nem bújtak el ők semmi mögé
Ami mögött megbújhat nyomorúsága egyiknek s másiknak is
De hisz épp ezt a kölcsönös nyomorúságot érezték egész szájukkal. És mohón itták ki egymásból azt. Simogatták egymás nyomorult testét, s közben hallották, hogyan dorombol a másik bőre alatt a halálgép. És tudták: egyszer s mindenkorra egymáséi immár; hogy ez az ő utolsó és egyben legnagyobb szerelmük, mert az utolsó szerelem, az a legnagyobb is egyben. A férfi eltűnődött:
Ezen a szerelmen nincsen kifelé nyíló ajtó. Ez a szerelem fal
A nő pedig erre gondolt:
Időben tán távoli de alakjában közeli a halál
mindkettőnknek most – Mélyen a fotelbe merülve
a cél elérve És oly elégedettek a lábak hogy meg sem próbálnak lépni
és a kéz oly biztos immár, hogy az érintést sem keresi
Most már csak arra várunk, hogy szájunk körül a nyál harmattá váljék.
Régi nagy kedvenc:
