Az elmúlt 2 napban 10 részt néztem meg a Terápia című sorozatból, és mivel amúgy is egy depisebb időszakomat élem, ezért elkezdtem kicsit máshogy gondolkodni a problémáimról.
Természetesen vannak olyan materiális problémák, amelyekkel nem sok mindent lehet kezdeni, de vannak sokkal mélyebben gyökerező komplexusok, amelyeket idővel és munkával módosíthatók. Legalábbis most valamiért így érzem. Ma egyedül róttam az utcákat ebben a rémes márciusi időben, és elkezdtem gondolkodni. Valahogy boldogtalannak érzetem magam. Eszembe jutott, hogy volt pár álmom, amelyikben boldog voltam. De ha komolyan belegondolok, akkor rá kell döbbennem, hogy nem az álomban szereplő körülmények miatt, hanem azért mert én voltam más. Persze ez most megint lehetne az önostorozós rész, de talán nem erről van szó. Mindig is tudtam, hogy nekem semmi sem elég. De az egyes szituációkban egyszerűen nem tudom levonni a következtetést, hogy most azért vagyok boldogtalan, mert nem elég, ami(m) van.
Nagyon hosszú utat tettem meg. Rengeteget dolgoztam és áldoztam fel azért, hogy most ott tartsak, ahol. De valahogy ez sem elég. Nem elég Budapest sem. Pedig mindig arról álmodtam, hogy itt fogok élni. Nem tudok helyette jobbat, de úgy érzem, hogy van jobb, és nekem az kell. Persze nem baj, ha az ember ambiciózus, és vannak tervei, céljai, de meddig egészséges ez? Ha holnap megkapnám mindazt, ami ma hiányzik, akkor boldog lennék? Attól tartok, nem..
Ha fel kell idéznem egy boldog pillanatot egyértelműen egy dolog jut eszembe. Pontosabban egy kép: Olaszországban vagyok egy Róma melletti faluban. Egy kellemesen hűvös falú kolostor szobájában fekszem az ágyon. Tikkasztó meleg van, ezért nyitva van az ablak. Én csak a lengedező függönyt nézem, amely pompás sziluettet lejt. Mintha az égből lógna lefele. Közben Snétberger szól. Becsukom a szemem, és úgy érzem, hogy minden a helyén van.
Mindez nem tarthatott tovább 10 percnél, de élenken élnek bennem az érzések. Nagyon gyakran eszembe jut ez az élmény. Aki azt gondolná, hogy az olaszországi nyaralás részegített meg ennyire, nagyon téved. Habár nagyon megszépítette a múlt a nyaralás emlékét, igazából nagyon magányos voltam, és nagyon sokat szenvedtem a saját démonjaimmal. Életem nagyon hullamvasútjának előterében voltam abban az időszakban. És mégis.
Még nem egészen értem, hogy mi okozta ezt a teljes egyensúlyt és megnyugvást, de szeretnék rájönni. Tekintsük ezt az elkövetkezendő időszak céljának: megtalálni a belső egyensúly kulcsát. Ez most eléggé patetikusan hangzik, de az előző életkép tekintetében szerintem érthető, hogy minden manír nélkül mit értek ez alatt.
Az adott időszakom legmeghatározóbb előadója:
