Nagyon szeretem Márquez gondolatvilágát, bármilyen beteg legyen is az. Ennek okán a nyáron elolvastam tőle a Bánatos kurváim emlékezete című könyvet. Mindig is tartottam, hogy valamiért mindig olyankor olvasok egyes műveket (és nézek meg bizonyos filmeket), amikor azok a saját életemre is vonatkoztathatók vagy legalábbis olyan dologgal foglalkoznak, ami momentán engem is foglalkoztat. Nem volt ez másként ezzel az olvasmánnyal sem.
Az első kapcsolat: Az egyik nagyon kedves barátom éppen él bele a vakvilágba, és a könyvet olvasva úgy éreztem, mintha az ő gondolatait olvasnám. Főleg, hogy akkor volt éppen egy 15 évessel kalandja, ami engem nem kicsit rázott meg. De persze ő legalább nem 90 évesen tette mindezt. Mindenesetre tényleg az az érzés motoszkált bennem, mintha a barátom naplóját olvasnám, ami meglehetősen furcsa és bizarr felhangot kölcsönzött az egésznek.
A második kapcsolat: Mint már írtam Márquez 90 éves a könyv szerint, amikor gondolatait papírra veti. Én kb. negyed annyi vagyok, de mégis elkezdett foglalkoztatni az öregedés témája. Ehhez kapcsolódóan kaptam fel a fejem az alábbi gondolatra:
Az én nemzedékem fiataljai, akiket bekebelezett az élet, testestül-lelkestül elfelejtették a jövőbe vetett illúzióikat, míg a valóság rá nem ébresztette őket, hogy nem olyan a jövő, mint ahogyan álmaikban élt, és ekkor felfedezték a nosztalgiát.
Az öregedéshez kapcsolódóan a nyár kedvence:
