Nem szeretem mikor azért dicsérnek meg, mert fogytam. Illetve akkor kapok pozitív visszacsatolást, mikor megállapítják, hogy fogytam.. Így is sok időmbe telt, hogy ne csak akkor érezzem jól magam, mikor minden egyes csontom látszik. Sokan azt gondolják, hogy ez csak hozzáállás kérdése, de ez sajnos nagyon nem igaz.
Pontosan nem tudom az okát, hogy miért érzem jobban magam mikor vékonyabb vagyok. Biztosan közrejátszik a mostanában divatos női ideáll, de nem tudom csak erre fogni. Nem is azért, mert nem tetszem senkinek, hiszen ott van nekem a legkedvesebb. Egyszerűen nem tudom miért van, de hol kevésbé, hol jobban zavar..
Az általános elégedetlenséget azzal tudtam megelőzni, hogy nem gondolok bele. De mikor erről van szó nem tudok nem erre gondolni. Főleg mikor valaki szeretne meggyőzni róla, hogy hülyeséget gondolok, ez abba szokott torkolni, hogy rájönnek: én semmit nem szeretek magamon. Elég ijesztő és furcsa, de így van.
Meglehetősen régóta küzdök ezzel, és egészen szépen sikerül is elnyomni, de vannak visszaesések. Mint amikor megjegyzik, hogy fogytam/híztam, vagy mikor nem jön rám a farmerom, vagy többször kerülök tükör elé a kelleténél, vagy erről folyik a beszélgetés, vagy csak rosszabb passzban vagyok.
Tudom, hogy van, aki így szeret. Tudom, hogy csak a saját életemet nehezítem meg. Tudom, hogy a külső nem szabadna, hogy ennyit számítson. Tudom, hogy néha beteges, amit csinálok. De nem tudom miért van, ezért abba hagyni sem tudom..
Egy kis melankólia:
