Ezzel talán meg is tudnék birkózni, hiszen (sajnos!) én magam is előszeretettel ítélkezem bárki és bármi felett. A problémám inkább azzal van, hogy ez az ítélet sokaknál megfellebbezhetetlen.
De mégis mi alapján tettük magunkat mindenki bíráivá? Ráadásul már első pillantásra képesek vagyunk valakit elítélni, miközben fogalmunk sincs, hogy mi húzódhat meg a háttérben. Értem itt, hogy akár egy testes emberre képesek vagyunk gúnyos megjegyzéseket tenni, miközben lehetséges, hogy cseppet sem tehet arról, ahogy kinéz. De valakit nagyképűnek és önteltnek bélyegzünk meg külsőleges tettei alapján, és nem is tudjuk, hogy a háttérben talán egy önértékelési problémákkal küzdő ember áll, aki így próbálja gyengeségét rejtegetni.
Persze mondhatnánk, hogy honnan tudhatnánk akkor, hogy mi valós és mi színlelt vagy egyszerűen megmásíthatatlan? Ezt nem kell tudnunk, de ítélnünk nem lenne szabad ennyire megmásíthatatlanul. Sajnos magát az ítélkezést valami már annyira belénk égette, hogy csak kevesen vannak, akik nem élnek ezzel a szenvedéllyel.
Néha talán csak ki kellene nyitni jobban a szemünket, és nagyobb empátiával fordulni másokhoz. Továbbá szélnek kellene ereszteni néha az előítéleteinket. Végül sosem árt új esélyt adni..
Csak, hogy alátámasszam még jobban a gondolat menetet, ajánlom a Tizenkét dühös ember című darabot vagy filmet mindenkinek a figyelmébe. Mert lehet, hogy érdemes néha elgondolkodni ..
Korábban már írtam a 3-as metróról, most folytatom a kedvencemmel, a 2-essel. Mikor kisgyerekkoromban meglátogattam a nagyimat, mindig ezzel utaztam, ezért egy ideig azt hittem, hogy csak ez az egy van :)
De akkor lássuk:
Déli pályaudvar: Természetesen maga a pályaudvar jut elsőként róla eszembe, mivel ha nem busszal utaztam a fővárosba, akkor ide érkeztem meg a vonattal. A kedvenc élményem pedig, amikor a Budai vár oldalából néztük apuval és a tesóimmal az augusztus 20-ai tűzijátékot. Utána átsétáltunk a Délibe, hogy haza utazzunk.
Moszkva tér: Ehhez a megállóhoz az egyik kedves ismerősömet kötöm. Valahogy mindig ő jut az eszembe, amikor ezen a környéken járok. De a kedvenc élményem az volt, amikor innen indultunk gyerekkoromban a fogaskerekűhöz. Valahogy csodálatosnak tartottam, hogy mennyi fajta különböző közlekedési eszköz található Budapesten.
Batthyány tér: Egyértelműen első és egyetlen Sziget Fesztiválozásomat kötöm ide. Ráadásul akkor ültem először HÉVen, tehát dupla élmény volt. Mondjuk nem ezt tartom az első igazi HÉVezésemnek, mert annyira Sziget lázban égtem, hogy minden más eltörpült mellette.
Kossuth Lajos tér: Mondhatnám, hogy a Parlament, ami erről eszembe jut, de érdekes, hogy nem így van. Szeretek még most is ezen a környéken sétálni. Mindig nézegetem az épületet, és elgondolkodom azon, hogy mennyire fontos események zajlottak le ezen a helyen. Gyermekkoromban pedig még jobban hatása alá vont a történelem nagysága.
Deák Ferenc tér: Ahogy már korábban írtam a volt Erzsébet téri buszmegálló jut leginkább az eszembe róla. De ha jól emlékszem, akkor a közeli McDonald's volt az első, ahol jártam. Érdekes, hogy pont a nagyimmal mentem ide is, aki azóta az összes gyors étterem és minden fastfood legnagyobb ellenzője. Nem tudom mi történhetett vele időközben :)
Astoria: Erről a helyről mindig a sarkon álló üveges üzletház jut eszembe, amit órákig el tudtam volna bámulni, főleg a benne közlekedő lift miatt. Továbbá az Astoria Hotelt is nagyon szerettem, mivel szüleim meglehetősen sokszor jártak ide különböző találkozókra, és ez azt jelentette, hogy akkor mi gyerekek is játszhattunk a hotelban, vagy a közeli csodálatos játszótéren (Károly kert) szórakozhattunk.
Blaha Lujza tér: Nagyon féltem kisgyerekkoromban ettől a megállótól, mert túl kaotikusnak, nagynak, piszkosnak és csúnyának találtam. Nem értettem, hogy miért száll le a metróról olyan sok ember, mikor ez egy borzalmas hely :)
Keleti pályaudvar: Néha ide érkezett be a vonatunk. Főleg akkor mentünk arra fele, amikor valahova tovább szerettünk volna utazni. Elég sokat kirándultunk régen az országban. Sajnálom, hogy elég kevés dologra emlékszem csak belőle. Egyszer megtaláltam egy ovis rajzomat, aminek azt a címet adták, hogy Mohácson jártunk. A képen éppen busójárást próbáltam ábrázolni. Rádöbbentem, hogy egyáltalán nem is emlékszem, hogy Mohácson jártam volna.
Stadionok: Ennek a megállónak sosem értettem a felépítését. Nem értettem, hogy miért van olyan sok peron. Talán veszélyesebbé próbálták tenni vagy csak mindig én jártam arra rossz időben, és igazából minden vágányon közlekedik szerelvény. Természetesen azóta eltelt már pár év, ezért tisztában vagyok vele, hogy nem ez áll a háttérben :)
Pillangó utca: Mikor először utaztam ezen a vonalon megkértek, hogy csukjam be a szemem, amikor elhagytuk a Stadionok állomást. Én készségesen eleget tettem a kérésnek. Majd mikor szóltak, hogy kinyithatom, döbbenten vettem észre, hogy már kijöttünk a föld alól. Amíg nem tudtam megnézni, hogy milyen módon történik ez a dolog, valamilyen csodának gondoltam, hogy az egyik pillanatban még a föld alatt vagyunk, a másikban meg már a felszínen.
Örs vezér tér: Erről a megállóról egyértelműen a nagymamám jut az eszembe, mivel mindig innen utaztunk ki hozzá. Ezt a helyet ezért minden csúnyaságával együtt nagyon szerettem, mert úgy éreztem, hogy ez a nagyihoz tartozik.
Nos ez itt a reklám helye, de komolyan mindenkinek ajánlom a PartyPlug füldugót. Tegnap éjszakai szórakozásunk után a helyszínről távozva konstatáltam, hogy halláskárosodást szenvedtem. Mondjuk ezt elég sokszor szoktam mondogatni, de most tényleg így is éreztem.
Már a szórakozóhelyen is mikor egymással kívántunk valamit közölni, ordítanunk kellett egymás fülébe, ami olyannyira fájt, hogy miközben próbáltam megérteni, hogy mit is mondanak nekem, be kellett fognom a fülemet, mert azt hittem átszakad a dobhártyám.
De ez csak egy apró részlete volt a gyönyörű éjszakának (egyébként tényleg jó kis este volt, ezt leszámítva). A hangosítással mindenképpen volt valami probléma, mert a hangfalaktól messze állva is fájdalmasan hangosnak számított a zene.
Ma reggel (délután :)) arra ébredtem, hogy még mindig nem hallok rendesen a bal fülemre, és konstans csengést tapasztalok, ami így már 6 óra elteltével sem csillapodik. Közben az interneten az este kapcsán többen is panaszkodtak hasonló okok miatt. Kivéve azok, akik ilyen PartyPlug füldugót használtak. Tehát, ha valaki elektronikus zenei koncertre megy egy nem túl megbízható szórakozóhelyre, az vigyen ilyet magával, vagy különben hasonló helyzetbe fog kerülni. Ha holnapra nem múlik el azt hiszem irány a doktor :/
Miközben ma utaztam a jó kis budapesti metrón - amelyet kissé nehezemre esik megszokni a csendes és (viszonylag) modern prágai után - eszembe jutott, hogy fiatalabb koromban az alapján tudtam megjegyezni a megállókat, hogy emlékeket kötöttem hozzájuk. Aztán rá kellett döbbennem, hogy azért ez a tendencia még ma is áll. Természetesen a történethez hozzátartozik, hogy vidéki lévén a metró megállók nem kézenfekvőek számomra, hanem hosszas élménygyűjtés után sikerült nagyjából megtanulni a nevüket és a sorrendjüket.
Mivel ma a 3-as metró nagy részét jártam be, ezért úgy döntöttem, hogy ezen vonallal kapcsolatos élményeimet fogom felsorakoztatni. Tehát kezdjük az elején:
Újpest-Központ: Egy nagyon kedves barátom lakott ennek a megállónak a környékén, tehát hozzá kötöm ezt a helyet. Egészen sokszor aludtam nála kezdő egyetemistaként, ezért nagyon kellemes emlékek jutnak eszembe, mikor arra felel járok. Továbbá ott található a kedvenc fehérneműs boltom és az egyik kedvenc cukrászdám is.
Újpest-Városkapu: Itt szoktunk átszállni a buszra, mikor ismerőseimhez megyünk a világ végére (fogalmazzunk úgy, hogy) piknikezni :).
Gyöngyösi utca: Első egyetemi napomon hajóval közelítettem meg a campust. Hatalmas élmény volt számomra, főleg mivel pont áradt a Duna, így még fenségesebbnek tűnt. Természetesen el is késtem az órámról, de megérte.
Forgách utca: Ezt a megállót mindig kifelejtem, mert ehhez nem köt semmilyen emlék. De dolgozom az ügyön :)
Árpád híd: Ebben a megállóban vettem át életem legjobb és legkönnyebb munkájának fizetését, ami ehhez képest igencsak magas volt. Szeretem ezt a helyet, és még sok ilyen munkát szeretnék.
Dózsa György út: Mikor gimis voltam, és az idősebb barátaim elkerültek a nagyvárosba egyetemre, akkor az egyikőjük itt kapott egy lakást. Ha jól emlékszem őszi szünetben látogattam meg őket, és ennél a barátomnál kaptam szállást. Mikor unatkoztam a lakás ablakában álltam és néztem a dolgozó darukat, és nem értettem, hogy nem szédülnek le az irányítóik.
Lehel tér: Ehhez a megállóhoz a bátyámat kötöm, akivel egy közeli irodában vettünk buszjegyeket, hogy egy csodálatos hetet töltsünk Csehországban magyar és külföldi barátainkkal. Innen sétáltunk el egészen a Népligetig a kis utcákban össze-vissza keringve, nagyon jót beszélgettünk. Jó nap volt.
Nyugati pályaudvar: Egyszer még egészen kicsi gyermekkoromban innen indultunk el a családocskámmal egy kirándulásra. Emlékszem mennyire csodáltam a főváros monumentalitását, és mennyire élveztem, hogy metrózhatok.
Arany János utca: Az elmúlt évben mikor a csoporttársaimmal találkoztunk, mindig innen indultunk ki. Erről a megállóról mindig az jut eszembe, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy ilyen kellemes társasággal ismerkedhettem meg az egyetemen.
Deák Ferenc tér: Mikor először egyedül látogathattam meg a nagyimat (aki Budapesten lakik), a buszom az Erzsébet térnél állt meg. Mindig csodáltam Deák Ferenc tér káoszát. Nagyon sajnáltam, mikor kiköltöztették a buszmegállót a Népligetbe (ma már ez nem áll :)).
Ferenciek tere: Ennél a megállónál kerül felszínre igazi vidéki énem. A mai napig is folyamatosan összekeverem Ferenciek terét a Ferenc körúttal. Amikor találkozót beszélek meg, mindig végig kell gondolnom, hogy melyikre is gondolok..
Kálvin tér: Az egyik kedvenc megállóm. Nagyim vitt el a Szabó Ervin könyvtárba, ami rettenetesen tetszett nekem. Olyannyira, hogy azóta is ez a kedvenc könyvtáram. Csak arra emlékeztem, hogy egy üveg ablakú épület mellett kellett kijönni az aluljáróból. Csak ez alapján nem volt egyszerű megtalálni :)
Ferenc körút: Másik kedvenc megállóm. Igaz szóban összekeverem a Ferenciek terével, de nagyon sok emlékem köt hozzá. Kezdő egyetemi napjaim, barátaimmal való találkozások vagy hosszú éjszakázások. Továbbá a környéken van Budapest egyik legjobb gyrososa, ahol egy nagyon kedves török pasi dolgozik.
Klinikák: Ezen a környéken laktam egy évig, de nem nagyon szerettem. Sajnos ezért ezt a megállót sem szívlelem, de lehet, hogy ehhez hozzájárul a piros-sárga kinézet is..
Nagyvárad tér: Anyukámhoz mikor utaztam itt kellett átszállnom. Mikor nála laktam egészen Budapestinek éreztem magam. Vicces napok voltak azok.
Népliget: Mikor áthelyezték a buszmegállót az Erzsébet térről, éppen meglátogattuk a nagyimat. Apu kérdezte, hogy tudom-e hogyan jutunk el hozzá. Az előző végállomástól már csukott szemmel tudtam, de nem tudtam róla, hogy változások álltak be. Apuval elég csúnyát vitatkoztunk emiatt, azóta sem ismertem be, hogy neki volt igaza.
Ecseri út: Itt vizsgáztam Társadalom egészségügyből. A vizsga és a tárgy is olyan volt, mint a neve. De legalább ötöst kaptam.
Pöttyös utca: Nem szálltam még le ennél a megállónál, de egy kedves ismerősöm itt lakik. Mikor átutazom, mindig ő jut az eszembe.
Határ út: Ehhez a megállóhoz sem kapcsolódik emlékem, szóval ha nem lenne a nevében a "határ" szó biztos mindig kihagynám a sorból :).
Kőbánya-Kispest: Nagyon szerettem ezt a megállót mindennel együtt, mivel mikor nem tudtam kocsival felutazni, mindig innen buszoztam ki Ferihegyre. Mikor már itt jártam azt jelentette, hogy nem sokára újra repülhetek. Szép idők voltak azok.
Végezetül az egyik kedvenc együttesemtől egy klasszikus darab, amit imádok metrózás közben hallgatni:
Felkapott kérdés ismételten (vagy mindig is az volt?), hogy mi emeli a közösséget egy nemzet szintjére. Kellemes kultúrával foglalkozó előadásaim során természetesen rengeteg kritériumot meghatároztak meg az okosok, amelyek nagy részével vitába szálltam volna (ha nem a jegyem múlik rajta :)). Azzal azonban egyet kell értenem, hogy a közös nyelv egy rendkívül meghatározó tényező.
Azonban mai utazásom során ismételten szembesültem azzal a ténnyel, hogy némely nyelvek rendkívül kísérteties módon hasonlítanak egymásra. Ha már csak a szláv nyelveket vesszük sorra hasonlóságok (vagy rendszerezhető különbségek :)) sorozatával találkozhatunk. Ami engem illet, leginkább a cseh és szlovák nyelv viszonya érdekel a leginkább.
Egy korábbi utazásom során Szlovákiában dekkolva egy helyi kérdésekben érdekelt ingyenes folyóiratra bukkantam, és kíváncsian lapoztam bele, hogy megtudjam mennyit sikerül belőle megértenem. Döbbenetesen hasonlónak találtam a cseh nyelvhez. Mivel nem teljesen vagyok tisztában a sajátos szlovák betűk ejtésével, így könnyebben érthetőnek találtam a szlovák szóbeli kommunikációt, mint az írásbelit.
Ma viszont elgondolkodtam azon, hogy maguk a csehek és a szlovákok ezt a hasonlóságot mennyire tartják kézenfekvőnek. Egyesek azt mondják, hogy mikor még Csehszlovákiaként létezett e két ország, az emberek teljesen megértették egymás beszédét, talán nem is tudták, hogy csehül vagy szlovákul beszélnek éppen. Ezzel szemben a mai fiatalabb generáció a másik nyelvét már idegennek tekinti. De mi lehet ennek az oka? Hiszen 17év alatt (úgy gondolom) nem változik ilyen mértékben a nyelv. Vagy lehetséges lenne, hogy a nemzeti szuverenitás hangsúlyozásának eszközévé vált volna?
Nekünk magyaroknak nincs ilyen élményünk. Habár néhány bohókás külföldi ismerősöm meg van róla győződve, hogy a magyarok megérti a finn nyelvet. Pedig én a nyelvek megszállottja is csak a nyelvtanórák maradékaként a "kolme" (magyarul: három) szóra emlékszem. Ezért én nagyon kíváncsi lennék, hogy milyen lehet valakivel úgy beszélgetni, hogy mindenki a saját (különböző) anyanyelvén beszél és mégis teljes a megértés.
Emlékszem mennyire bájosnak találtam mikor Marosvásárhelyen voltam, és az engem elszállásoló leányzó mindig azt a szót használta rám, hogy "ügyes". Persze nem értettem, hogy mitől is lettem én ennyire ügyes a barátai szemében. Mikor már nem bírtam kíváncsiságommal megtudtam, hogy ők ezt a "csinos" szó szinonimájaként használják. Az ilyen élmények hiányoznak. :)
Ma azon gondolkodtam, hogy mik azok a dolgok, amelyek meghatározzák életünk legfontosabb döntéseit. Egy kedves barátom kapcsán jutott az eszembe, aki ha törik ha szakad külföldön akar eltölteni 1-2évet. Pontosan nem tudom mi motiválja, de az sem zavarja, hogy párja közben nem feltétlenül lelkesedik ennyire az ötletért.
Mielőtt eldöntjük, hogy hogyan tovább, lejátszódik a fejünkben az összes lehetséges kimenet és azt mondjuk, hogy na igen ez tetszik. Vagy valaki kedvéért tesszük? De nem lehetséges, hogy minden csupán abból fakad, hogy nekünk jó legyen?
Persze alapvető hedonizmus mindenkiben van, viszont lehetséges, hogy minden egyes lépésünket az ego határozza meg? Akkor is, mikor az motivál, hogy másnak jó legyen, még akkor is engem tesz boldoggá, hogy segíthettem. Mivel honnan is lehetne közvetlen tapasztalatom a másik megelégedettségéről. Sehonnan.
Végtére is egyetlen dolog biztos, még pedig az "én". És ez elég lehangoló..
Nem rég láttam egy filmet, (500) Days of summer. Talán a filmzene jobban megfogott, mint maga a cselekmény. Valószínűleg ez különös vonzalmamnak köszönhető a soundtrackek iránt :). Itt találkoztam Regina Spektor dalaival (mondhatni) először. "Us" és "Hero" című számai szerepelnek az albumon. Eleinte nagyon furcsának, de mégis kedvesnek találtam.
Talán időre volt szükségem, mindenesetre nagyon belopta a szívembe azóta magát. Ha az érzéseimet dalba tudnám írni, valahogy így szólnának. Érdekes, hogy a tegnapi túlpörgetett állapotomnak ugyanolyan jól esett, mint a mai hideg őszi, melankolikus hangulatomnak.
Már látom előre, hogy majd sokára, mikor újra rátalálok Reginára a Prágai félév fog az eszembe jutni. Mert természetesen zenei repertoárom úgy változik, ahogy hangulatom vagy élethelyzetem, azaz elég gyakran. De azt hiszem ezzel nincs is semmi baj. Így van az, hogy Tapeundergroundról a hideg, téli reggelek, Snétbergerről Róma, Hiperkarmáról a gimis évek és Kaoma Lambadájáról pedig gyermekkorom kedvenc rózsaszín, pörgős szoknyácskája jut eszembe. Én így szeretem :)
